Pilot: Holtodiglan, holtodiglan 1x01

Nemrég rukkolt elő az RTL Klub ezzel az „új” (2007-es, eredeti címen: Til Death Do Us Part) angol sorozattal. Fekete humorú sitcom lenne a lelkem antológia formában, tehát a részek egymástól függetlenek.

Minden epizódban megismerhetünk egy párt, akik házasságot kötnek. Eddig szép és romantikus a történet, azonban a nagy szerelem valahogy gyilkosságba fullad minden esetben, amit a Haláli Násznagy (John Waters) kommentel a kamerába fordulva. Ezen történetek elvileg megtörtént eseteken alapszanak (bár mostanában elég nemtörődöm módon rányomják egy csomó filmre ezt a címkét, aminek a fele sem igaz).

Alapból én imádom a morbidságot és egyre jobban rá vagyok cuppanva az angol műremekekre (Torchwood, Sea of Souls, Doctor Who, stb.). A baj azonban az antológia formával van. Fél óra alatt kell megismernünk új szereplőket, megölnünk őket és kideríttetni a rendőrséggel, ami ugye sok egyszerre. Ez valahogy kinyírta az egész hangulatát. Folyton sietünk, tömörítünk. Nem igazán van érzelmi mélysége az indítéknak, mert nincs idő kifejteni. A gyilkosság után a rendőrök már rögtön a megfelelő helyen kutatnak, és szinte az egész ügy le van darálva. A zárszó pedig erőltetetten poénos akar lenni, de sajnos összességében inkább nyomasztó az egész, mint vicces. A karaktereket meg epizódonként váltogatják, így zsákbamacska minden rész. Sőt angolokról beszélünk, tehát az eyecandy faktor sem játszik (Mielőtt félreértenétek: Tőlük is van bőven eyecandy színész, de közel nem akkora a zsongás.).

Én kiszálltam az első rész után, de aki szereti a gyilkosságokat és a krimit az nyugodtan belenézhet.

Egy Kapcsolat Szabályai (Rules of Engagement)

Mivel a Viasat3 a Two and a Half Men helyett elkezdte adni, úgy döntöttem bepróbálom. Előzetesen sok pozitív kritikát olvastam/hallottam róla, sőt a TaaHM-nél is jobbnak titulálták, hát az érdeklődés is megvolt.

Egy klasszikus sitcomról van szó, ami két párról szól. Az idősebb pár már régóta házas és úgy ismerik egymást, mint a tenyerüket. A szomszédjukba költözik egy jegyespár, akik még csak kóstolgatják az együttélést. Így lett egy baráti társaság, ami kiegészül plusz egy fővel: az agglegénnyel. Ergo megkaptuk a kapcsolat-típusok összes fajtáját és összeeresztettük. A sztori ismerős lehet, hiszen ez majdhogynem a Til’ Death. Csakhogy jobb.

A karakterek szerethetőek. Az ember igazán nem is a poénokon röhög, mert azok nagyon kiszámíthatóak és színpadiasak, hanem inkább a színészek játékán. Patrick Warburton rezzenéstelen arccal nyomja a sok bunkóságot, amit a hihetetlen aranyos felesége próbál tolerálni. Adam (a fiatalabb pár férfitagja) pedig egy imádnivalóan naiv figura (mondhatni papucs), akit folyton szívatnak, még Jennifer a jegyese is. Persze előjönnek a várható fordulatok: a házasságba belefásult párocska kiokítja az „újoncokat”, de ahelyett hogy mindenki letörne végül csak megkapjuk a nagy igazságot, hogy párban jobb. Ehhez jön még David Spade (Russell), aki egy idióta (de jó értelemben). Ő csak az egyéjszakásokra megy és mindig képes előjönni valami antifeminista bunkósággal.

Én eddig 3 évadot nyomtam le belőle, és nem vagyok csalódott. A legjobb benne, hogy az obszcén humortól viszonylag mentes poénkodásról szól és elég életszerű. Nem mondom, hogy kötelező darab, mert elég sablonos. Annak viszont aki megszállottan szereti a sitcomokat teljes szívből ajánlom. Szerintem 1-2 részből meg lehet állapítani, hogy bejön-e. Minimális színvonal emelkedés van folyamatosan a 3. évadig (viszont úgy hallottam a 4. egy kicsit döcögni fog).

Végül szeretném megjegyezni, hogy a TaaHM-nel való hasonlítgatásnak szerintem semmi értelme sincs, ugyanis a poénok természete és a karakterek élete is teljesen más. Az egyezés csak annyi, hogy mindkettő szituációs komédia.

Pilot: The Office 1x01

Már régen bele akartam lesni, mert ugye alapmű. Sőt több sztár is úgy nyilatkozott, hogy a „The Office” a kedvenc sorozata. Nagy várakozással tekintettem rá…tényleg.

Egy iroda hétköznapjaiba pillanthatunk bele, ahol közel sem felhőtlen a hangulat. A főnök azt hiszi jó fej, de nem. A dolgozók megpróbálnak megfelelni, de nagy a nyomás, egymást is idegesítik és megvannak a magánéleti problémáik. Sőt még leépítés is várható. Mindezt dokumentumfilmes formában kapjuk meg, kamerába beszélésekkel. Izgimi? Hát egy cseppet sem.

A színészek nagyon jól játszanak, ez tény. A karakterek viszont teljesen hétköznapian unalmasak, mert ez volt a cél. És itt vagyunk máris a problémánál. Ezt a sorozatot – és az iránta való nagy érdeklődést – nem értem. Általában egy ember azért ül le TV-t nézni, hogy kicsit kiszakadjon a saját életéből. Nézünk szuperhősöket, mindennapi hősöket akik rosszfiúkat kapnak el és életeket mentenek, szituációs komédiákat, nagy drámákat életről – halálról. Fikciókat amik kikapcsolnak. Ez a sorozat azonban pont ugyanarról szól ami elől menekülne az ember. Mi értelme ennek?
Ugyanis itt is hallgathatjuk a főnököt akit rühellünk, itt is leépíthetik bármelyik szereplőt és a munkahely szürke és személytelen. Ha vígjátéknak szánták, akkor közlöm nemhogy nem nevettem, de kifejezetten kínosan éreztem magam végig.

Ha élhetek a kifejezéssel, akkor úgy összegezném: ez egy zseniális alkotás. Szuperül megfogták a lényegét egy irodai munka emberre gyakorolt hatásának, sőt ezt éreztetik is a nézővel. Biztos vagyok benne, hogy nálam filmművészetben jártasabb emberek meglátnak egy csomó értéket a sorozatban amit avatatlan szemek nem vesznek észre. De nekem ez nézhetetlen.

Aki nézi (és véletlenül idetévedt) nyugodtan megírhatja, hogy mi tetszik neki benne, hogy később hogyan alakul a sztori és a hangulat. Magam részéről nem hiszem, hogy bárkit is bíztatni fogok a megtekintésére.